Kata óvó néni elgondolkodtató és szívet melengető visszaemlékezése gyermekkorára, és arra, hogy az éneklés mennyire át tud segíteni a nehézségeken is.

 

Hogyan lett az éneklés az életünk része? - a többes szám nem a fejedelmi többesre vonatkozik, hanem az ikertestvéremre. Évekig meg még jóval miután külön vált az életünk ikertestvéremtől, nem tudtam egyes szám első személyben beszélni magamról. 
Mikor magamról beszéltem bármikor is, mindig úgy mondtam "mi". Akik már az anyaméhben is együtt voltak, és együtt is nőttek fel, azoknak valahogy kimarad az "én" a gyermekkorból és csak a "mi" létezik. Ez a szokásunk sokáig megmarad és ha emlékezünk, újból gyermekké válunk, ahol nem létezett "én" csakis a "mi", és ez így volt jó, biztonságos, és talán ez a "mi" is segített abban, hogy boldog gyerekkorom legyen, hiszen nem egyedül kellett megküzdenem semmivel, mert volt egy másik felem, aki erős volt, ha én gyenge, akire úgy gondoltam mindig, mint saját magamra, ezért nekünk dupla erőnk volt megküzdeni a gyermekkor oly sok nehézségeivel. 
Az Eta meg én, mi voltunk a "mi", és történeteimben még mindig nem tudom különválasztani magamat, hogy csak "én" legyek. Talán nem is akarom, mert akkor hazuggá válnék, hiszen minden történetben ott van Ő, az ikertestvérem, akivel egyek voltunk, együtt dobbant a szívünk, együtt küzdöttünk le betegségeket, és együtt éltük át gyermekkorunk csodás történeteit. 
Visszatérve az éneklésre, az egész még születésünk előtt kezdődött. Édesapánk nagyon szeretett énekelni és alig várta már, hogy megszülessen a fia, hogy végre valakivel énekelhessen, mivel Édesanyánk nem szeretett énekelni, valószínűleg azért mert szégyellte, hamis hangját, egyszóval botfüle volt az énekléshez. 
Mikor megszülettünk ikertestvéremmel, Édesapám miután első csalódottságát kiheverte, hogy fia helyett lánya született méghozzá kettő egyszerre, arra gondolt: legalább két gyönyörű "angyallal" tudok majd énekelni egy helyett. Igen ám, de mikor meghallotta a két gyönyörű "angyalkája" hangját, majdnem sírva fakadt. Ez nem lehet igaz, az anyjuk hangját örökölték! 
De mivel Édesapám rendíthetetlenül ragaszkodott álmához, elhatározta, akkor is fogok velük énekelni, botfül ide, botfül oda. Akkoriban Budapesten a Thököly úton laktunk és történetesen volt az utcában egy zene bolt. Édesapám erős elhatározással bement a boltba és mivel akkoriban még nem volt szintetizátor, na meg persze a pénz se vetett fel minket, vett egy harmóniumot. Ez a harmónium egy robusztus, tömör fából készült hangszer volt. A mai napig el se tudom képzelni, hogy azt a nehéz harmóniumot, hogyan tudta a hátán végig cipelni a Thököly úton és fel azon a sok lépcsőn a Thököly út 13. 2. emelet 9- be, ahol laktunk. 

De megtette, mert gyermekeiből, mármint belőlünk, nagy elhatározása szerint énekes pacsirtákat akart nevelni. A zene boltban vett egy kis füzetet is, ami tele volt gyerekdalokkal az egyszerűektől kezdve a bonyolultabbakig. Elég az hozzá, mikor Édesapám beállította a helyére a robusztus harmóniumot, azonnal hozzá is kezdett az ének tanításhoz. 
Szinte látom lelki szemeimmel, ahogy apukám ül középen a harmónium előtt, mi meg az Etával két oldalt állunk, egyikünk jobb felől másikunk bal felől. Édesapánk pedig örömtől mámorosan nagy beleéléssel játszik a harmóniumon, az Eta meg én pedig a lehető legszebb hangunkat elővéve, énekeljük, hogy "Pám, pám, paripám, Tüzes a pipám". 
Ez a dal ott cseng még most is a fülemben, ahogy Édesapámmal már századjára énekeljük együtt, "Pám, pám, paripám, Tüzes a pipám", egyre szebben és egyre kevésbé hamisan. Nem emlékszem egy napra se, mikor Édesapámmal voltunk, hogy eltelt volna úgy egy napunk, hogy ne énekeltünk volna. Őszintén kimondhatom, hogy végig énekeltük a gyerekkorunkat. (valamikor már Édesanyánk is bekapcsolódott a nagy dalolászásba). 

Száz meg száz gyerekdalt, népdalt, Zsoltárt, dicséretet tanultunk meg együtt. Igen, mert mikor haza értünk egy- egy táborból Édesapánk első kérdései között volt: tanultatok új éneket? És nekünk minden új dalt meg kellett tanítanunk Neki, aki mindig úgy örült minden egyes új dalnak, mint mikor egy gyermeket valami nagy boldogság ér. 
Végig énekeltük az autóban a külföldi utakat, a vasárnapokat, a hétköznapokat, soha egy lehetőséget se kihagyva az éneklésre. Az ének az életem részévé vált, amit Édesapámnak köszönhetek. 

És hányszor, de hányszor segített az ének, hogy túl jussunk nehézségeken! Számtalanszor! Kisgyerek korunkban mikor este, sötétben egyedül voltunk otthon az Etával, hogy ne féljünk, énekeltünk. Nem tudtuk mi, hogy az ének oldja a feszültséget, elűzi a félelmet hiszen gyerekek voltunk. Mi csak ösztönösen elkezdtünk énekelni, legtöbbször az Édesapánktól tanult Zsoltárokat, és igen, segített. 

A gyermekeim nevetve emlékeznek arra, mikor egy részeg, csavargó betévedt egy éjjel valahogy az udvarunkra. A gyerekek féltek, én meg azt mondtam nekik: ne féljétek! Énekeljetek! " Nem félek, nem félek, ha volna mitől is nem félek"- énekeltük együtt. "Anya, nem vagy semmi! Akkor is mit mondtál? Énekeljünk!" - mondják kacagva. 

A múltkor az oviban megkérdezte egy kislány: Kata néni, te mindenről tudsz egy éneket? Majdnem mindenről, Drágám- mondtam neki. Az éneklés öröm! Nem érdemes az éneklés örömteli csodája nélkül élni. Énekeljetek, ha féltek, ha szomorúak vagytok, ha örültök, ha hálásak vagytok, énekeljetek csak úgy, hogy örömtelibb legyen ez a próbákkal teli nem is olyan könnyű földi lét! 
 

Szerző: Sándor Jánosné Kati néni, óvónő