A kényeztetéshez hasonlóan azt gondoljuk, hogy csak így tudunk tökéletes nagyszülők maradni, csak épp nem „nemet” nem tudunk mondani, hanem „igent” nem tudunk a gyerek szükségleteire adni.
Így lehet, hogy unokáink engedelmesek lesznek nálunk, de önállótlanok, passzívak, akik csak akkor aktivizálják magukat, ha erre utasítást kapnak tőlünk.

A túlzott szigor következményei
Miért probléma, ha a gyerek ezt hallja, érzi sorozatosan a szüleitől vagy nagyszüleitől, hogy „azt csinálod, amit én mondok”? Sokan mondhatják, hogy én vagyok a felnőtt, ennek így kell működnie. De mindig minden körülmények között?
A kényeztető neveléshez hasonlóan a szigorú (ellentmondást nem tűrő) nevelés is vét a (nagy)szülő-gyerek közötti egyenértékűség ellen. Ha mindig mi döntünk a gyerekünk dolgában, ha túl szigorú szabályokat állítunk fel, unokánk önállótlanná, döntésképtelenné válik, vagy azzal kompenzálja kisebbértékűségét, hogy megmutatja, mi nem tudjuk irányítani őt, és harcol velünk.

Szigorú kismamák…
Sokszor úgy gondoljuk, hogy a szigortól a csecsemőkor és a kisgyerekkor mentesül, de sajnos a szigorú nevelés szabályai érvényesülnek, amikor hiába éhes az újszülött, ha még nem telt le a 3 óra, nem kap enni. Vagy addig kell ennie, míg a cumisüvegből el nem fogy a tápszer, vagy nem nyúlhat a vázához, virághoz, könyvhöz, pedig a mászás közben ezek jó elérhető célpontok. Vagy már 1 éves kora előtt bilibe kell ürítenie… és még említhetnék számos példát, amelyben a gyerek azt érezheti, hogy rosszkor, rossz helyen, rosszat csinál.

A szigort büntetésként élik meg
Gyerekünk ilyenkor sok „nem”-et hall, „nem”-et érez, és kevesebb bátorítást, dicséretet, hisz a túlságosan szűk keretben nem tud mozogni, hisz mindig „nekiütközik”.
Az ilyen gyerekek rossznak élik meg magukat, hiszen nem tudnak megfelelni az ilyen elvárásoknak.
Ki vannak éhezve a dicséretre, amit először nem is hallanak meg, nem hiszik el, hogy ez nekik szól. Így nem is tudnak örülni neki, de fokozatosan képesek elfogadni.
Ha szigorú nevelést alkalmazunk, unokánk büntetésnek éli meg, ha szükségleteit nem vesszük figyelembe, vagy ha kereteinket semmilyen körülmények között nem szélesítjük. Pl. óvodás unokánk napközben miért ne rohangálhatna oroszlánüvöltéssel a nappaliban? Miért ne pakolhatná ki az egyik konyhai szekrényt, ha abban nincsenek törékeny dolgok, vagy miért ne tocsoghatna a pocsolyában, sárban, ha van rajta gumicsizma, vagy hétvégén este miért kell fél nyolckor lefeküdnie iskolás gyereknek?

Hogyan változzunk?
Szigorú nagyszülőként tegyük fel a kérdést magunknak, mikor dicsértük meg unokánkat, örültünk reakcióinak, mi az a 3 pozitív tulajdonság, amiket elismerünk benne.
Ezek sok esetben nem könnyű kérdések, hisz önmagunkkal szemben is kritikusak, maximalisták vagyunk, nemhogy másokkal kapcsolatban. Próbáljunk meg naponta csak egy elismerő mondatot kimondani a kisunokánknak.
Segít, ha jelzők esetén a pozitív oldalú megfogalmazást használjuk - makacs helyett kitartó, lassú helyett megfontolt, agresszív helyett dinamikus, eleven helyett aktív, félős helyett körültekintő stb.
Ne felejtsük el, hogy unokáink büntetésnek nem csak a kielégítetlenül hagyott szükségleteket (pl. éhség, mozgásigény), a szűk kereteket, szabályokat (pl. gyermek nem szólhat bele a szabályalkotásba) élik meg, hanem a dicséret hiánya, a kritika is büntetésnek minősül, nem is beszélve a bántalmazásról, melyre itt most nem térek ki.

Elmondhatjuk tehát, hogy a kényeztetés és a szigor egy hierarchikus viszonyt eredményez, melyben mi felnőttek sem érezzük jól magunkat, sokszor bűntudatunk is van, hogy változtatnunk kellene. Ezért is próbáljunk meg korrigálni. Unokáink hálásak lesznek érte!


Polgár-Nagy Ágnes
pedagógiai-szakpszichológus
individuálpszichológiai tanácsadó