„Ki az úr a házban?” - gondolatok az elkényeztetésről és a túlzott szigorról.
A családi nevelés sokfélesége közül most kettőt választottam ki, melyek ellentétesnek hatnak, és két ellentétes nevelési elvre, szülői/nagyszülői érzelemre épülnek, mégis van egy közös aspektusuk, mégpedig: akkor is ha elkényeztető vagyok, vagy ha túl szigorú, a cél a tökéletes ideálkép fenntartása magamról.
Az ilyen alapokon nevelt gyerekek hasonló tüneteket, nehézségeket élnek át, kevés lesz az önbizalmuk, önállótlan vagy harcos gyerekekké válnak.

Még egy hasonlóságot emelnék ki a két nevelési stílusban, mégpedig az együttműködés hiányát. Ez azt jelenti, hogy a nagyszülő-unoka kapcsolatban valaki átveszi, és kezében tartja az irányítást minden téren, legyen az nagymama, nagypapa vagy az unoka, megnehezítve ezzel a közös élményeket, közös problémamegoldásokat, és a közösség örömteli átélését.

„Széltől is óvlak…” - a túlóvás veszélyei
Nézzük akkor az elkényeztetést, melynek két típusa van, a túlóvás és az engedékenység. Munkám során többször találkoztam olyan gyerekekkel, akik nehezen illeszkedtek be az óvodába, iskolába. Emlékszem egy kisfiúra, akire az anyukája még 3. osztályban is a folyosón vigyázott, mert „csak így maradt az iskolában”
Miért? Háttérben a túlóvás állt.

A szülői nevelés céljai közül, melyet A. Adler hangsúlyozott elsőként, az erőt, önbizalmat, önállóságot adó bátorítást emelném ki. Bátorítsuk unokánkat egészen a kezdetektől fogva, amikor kisunokánk képes megfordulni a kiságyban, elmászni a kockáért, lerajzolni a kígyót, egyedül játszani a szobájában, nagypapával maradni otthon, segítség nélkül felvenni a pólót, egyedül kanalazni a levest és képes ott maradni az óvodában, az iskolában, képes nélkülünk is boldogulni, „nélkülünk is boldog tud lenni”.

Ezt a folyamatot az elkényeztetés nehezíti meg leginkább. A túlóvás (mindentől féltjük) és az engedékenység (mindig igent mondunk) gyökere a csecsemőkorra nyúlik vissza, hisz gyermekünk kicsinek, magatehetetlennek születik, ezért óvnunk, féltenünk kell, és helyette kell megcsinálnunk szinte mindent, hisz fogni, ülni, járni és beszélni sem tud. A gyermek így születés után kisebb értékűnek éli meg magát, hisz egyedül - a felnőtt nélkül - nem képes létezni.
Nevelési Tanácsadóban, ahol dolgozom, gyakran találkozom olyan óvodással, iskolással, sőt gimnazistával is, aki ezt a kisebbértékűségét fenntartotta és a mai napig a "nem tudom", "egyedül nem vagyok képes", "segíts", "más oldja meg helyettem" érzéssel élnek.

Biztos átéltük már, hogy unokánk fizikálisan, intellektuálisan képes lenne véghezvinni dolgokat, ám bátortalanul áll és segítségünket várja, vagy követeli. Vajon miért?

Ha az unokánknak mindenben segítünk, helyette kanalazzuk az ételt, rajzoljuk le a csiga-bigát, köszönünk az utcán, gyűjtjük a gesztenyét az óvónéninek, számoljuk ki a matek házi feladatot, akkor a gyerek nem éli át az „én képes vagyok” érzését.

Kisebbértékűségére épül önállótlansága, és úgy érzi, mintha még mindig kicsi lenne. Ilyenkor a nagyszülők többes szám első személyben fogalmaznak, például: „rosszak vagyunk”, „nem megy nekünk a tanulás”, „sokat betegeskedünk”, „nem merünk megszólalni”. Tehát a gyerek nem éli meg különálló énként önmagát, én-tudatát - ami jó esetben 2-2 és fél évesen kialakul -, így akarata, aktivitása, döntése, felelőssége sincs feladatai felett.

Így nagyon önállótlanná, passzívvá válhat, mindenben a felnőtt aktivitását várja. Ezek a gyerekek sokszor „álbuta”, „álbeteg” „álügyetlen” szerepébe kerülnek.
A kényeztetés azt közvetíti nekik, hogy a nagyszülők által köréjük felállított „üvegbúra” adhat csak biztonságot és az azon kívüli világ, az emberekkel, feladatokkal együtt, nehéz és veszélyes számukra.

Polgár-Nagy Ágnes
pedagógiai-szakpszichológus
individuálpszichológiai tanácsadó